Tavaszi geokarácsony

Szerencsére 26-án nem indultunk el a szemerkélő esőben a geokarácsonyfához. Ma fantasztikus idő volt, húsvétkor nagyon örültünk volna neki. Úgy látszik ez az év már csak ilyen, az időjárás folyamatosan időzavarban van.

 

 Hazafelé még elmentünk a Kutyavárhoz is, ami egy középkori vadászkastély kevéske falmaradéka, habár állítólag földel betemetve van  még ott egy csomó minden.

Ekkora fánk még sosem volt...

 Lili idén  itthon akart maradni és ő akarta földíszíteni a fát. Megvenni is együtt mentünk  így az lett a vége, hogy több mint 2 méteres lett. Vettem egy karácsonyfatalpat is, mert én hülye azt hittem, hogy ez egyszerűbb lesz mint ahogy eddig csináltuk, hogy egy nagy cserép földbe állítottuk be a fát. Nem is értettem, hogy a pasik miért utálják annyira a fa befaragását a talpba. Hát most már értem. Két órát szórakoztam vele.

Gyerekkoromban emlékszem, hogy egy hokedli volt kivágva. A hokedli alatt állt egy vödör víz, az ülőke közepén volt egy lyuk, abban állt a fa, a vége beleért a vízbe és egy fehér damaszt abrosszal az egész be volt takarva. Ezt onnan tudom, hogy a nagymamám mindig csinált stolverket karácsonykor, ez egy elképesztően finom tejkaramella volt egyesével zsírpapírba csomagolva. A neve gondolom a háború előtti Stollwerck csokoládé és édesség gyár nevéből került be a családi szótárba. Ez a karamella mindig ott volt egy kosárban a fa mögött  és egyszer amikor bemásztam érte az abrosz nem volt rendesen rögzítve és megláttam a vödröt. 

Emlékszem, hogy egy kissé érdekesnek találtam, de még ettől sem merült fel bennem, hogy valami gond lehet ezzel a Jézuska hozza dologgal.  Igaz, hogy mi a nagyobbik húgommal olyan kiváltságos helyzetben voltunk kiskorunkban, hogy első gyerekek lévén  mindenki azon volt, beleértve apukám testvéreit is, hogy nekünk  megteremtsék a tökéletes karácsonyt. Pont nemrég meséltük a gyerekeknek, hogy  a lakásban az ajtókat nem lehetett zárni ezért annak a szobának a kilincsét kiszedték ahol a karácsonyfát díszítették, de tudták, hogy mi  a kilincs helyén lévő lyukon leselkedünk. Az egyik nagybátyám valami fehér tollat lebegtetett a lyuk előtt, aztán azt mondták, hogy az volt az angyal szárnya és mi ezt nagyon izgalmasnak találtuk.

Hát azt hiszem, hogy ennek a titokzatoskodásnak jó pár évre vége, a gyerekek kinőtték, majd az ő gyerekeikkel kezdődik megint.

Szellemkutya is van a képen. Csipi teljesen meg volt zavarodva a sok embertől, egy percre sem állt le.

A gyerekkori díszeink nem tudom, hogy hová lettek. Ezeket a diszeket én lassan 30 éve gyűtögetem. Szinte mindegyikre emlékszem, hogy honnan van.  A zenélő kukoricacsuhé angyalkák például a csehszlovák kultúra boltból, igaz, hogy a szárnya már a legtöbbnek hiányzik. A kis járműveket New Yorkban vettem 1987-ben. A szalma csillagokat és fenyőket Prágában a lengyel kultúrában. Régebben nem nagyon lehetett ilyeneket kapni, ezekben az állami kultúra boltokban volt néha fillérekért,  mostanában a kézműves vásárokon van sok gyönyörűség, viszont iszonyú drágák.

A húgomék fája most csak akkora volt mint a miénk. Az ajándéközön a szokásos. A két nagylány hetek óta csomagol. Azért van ennyi, azon túl, hogy 13-an vagyunk, mert ha valaki kap 5 zoknit akkor az náluk 5 csomag.

A gyerekek megint előadással készültek. A közös énekes-felolvasós előadás a jászolról és annak mindenféle jelentéséről szólt és én nem is nagyon értettem, igaz nem is nagyon figyeltem.

Utána a három kicsi még külön előállt egy tudományos előadással a karácsonyról. Ők maguk szedték össze az internetnől. Kifejezetten érdekes volt.

Este a városban

Karácsony előtt mindig úgy gondolom, hogy szeretnék a városban mászkálni és aztán pillanatokon belül elegem szokott lenni a tömegből. Most is pontosan így zajlott. Ráadásul a díszkivilágítás  régebben sokkal szebb volt. Most szerintem spórol a város, van egy csomó olyan utca ahol most nincs egyáltalán,  ami nem baj, azt viszont nem szeretem, hogy sok helyen ezek a formára hajlított csöves bigyók vannak fölaggatva minden lámpaoszlopra, amik sokkal rondábbak a lámpafüzéreknél.

Alkonyat

A szokásos kör a kutyával.

A vezetékek országa vagyunk.

Adventi kézműveskedés meg persze a bazár Hidegkúton

 A Liliék osztálya és a tanárok közös euritmia bemutatójával kezdődött a szokásos adventi kézműveskedés.

Az idén nálunk is lehetett koszorút csinálni. A drága koszorúalap helyett  
durva nagylyukú zsákvászonba tekert szalmából formázták a koszorút, 
amit aztán ugyan olyan jól lehetett díszíteni.

A mézeskalács díszítésnek mindig nagy sikere van.

Annyira bírtam, hogy ilyen ötletesen kitalálták, hogy hogyan fogják megismerni 

sütés után, hogy melyik kalács kié.

Ezeket a gyönyörű dolgokat a negyedikesek kötötték olyan gyapjúból,
amit  saját maguk festettek növényi festékkel.

Az egésznek a végén szokás szerint közös éneklés mellett meggyújtottuk az első gyertyát a nagy koszorún. Szerintem senki sem tudta, hogy az új angoltanár tud hegedülni és énekelni. Gyönyörűséges volt ahogy elénekeltek kánonban egy latin nyelvű karácsonyi éneket. Folyton erőltetik a kánont, de én nem szeretem. Ez volt az első alkalom, hogy tényleg tetszett. Meg is mondtam a Lilinek, hogy tanulja meg ezt a dalt, és karácsonykor előadhatnák itthon is a gyerekekkel.

  A hidegkúti bazár az idén is egy napra esett a miénkkel, így aztán délután átmentünk oda. Láttam a műsorban, hogy kettőkor koncertet ad Ő:

Persze csúszott az egész, a gyerekek már kezdtek nyűglődni, és amikor végre elkezdődött egyáltalán nem értették, hogy én ezt miért akartam megvárni. Én meg rádöbbentem, hogy így 20-30 év szünet után is tudom a számok nagyrészét, ennél konkrétan majdnem sírtam. A második szám közben mondtam nekik, hogy menjenek nézelődni, mert én biztos, hogy végighallgatom az egészet.