Úgy döntöttünk, hogy Tiranát kihagyjuk, úgyhogy még Macedóniában elindultunk észak felé ugyan azon az úton amin lejöttünk az Ohridi-tóhoz, és Debar-nál mentünk át Albániába. A három évvel ezelőtti albán utak után egy kicsit féltem, hogy milyen lesz az út a hegyek között, és nem volt teljesen alaptalan a félelmem, de végül is megúsztuk minden gond nélkül. Gyorsan menni nem lehetett, mert a legképtelenebb helyeken teljesen váratlanul voltak hatalmas kátyúk, de amúgy sem siettünk és az út végig gyönyörű volt. Negyed óránként meg kellett állni fotózni. A szállást előző este Lezha-ba foglaltam, amire napközben rájöttünk, hogy hülyeség volt, mert kitaláltuk, hogy van időnk bőven, menjünk föl Kruja-ba. Sokkal szebb tengerparti helyen alhattunk volna a Rodon fok környékén. Így végül Kruja-ban nézelődtünk a bazárban és ebédeltünk, aztán este a Lezha melletti borzalmas Shengjin-ben mentünk ki a partra. Hát az nagy hiba volt. Egymástól pár méterre lévő toronyházak közötti műparkban gomolygó tömegben leverekedtük mgunkat a parti sétányra, majd az egymástól fél méterre lévő napágyak között a fekete homokban gázolva lementünk a vízhez, hogy legalább lábamat bevizezzem. A szállodák tényleg egymást érték, és mindenhonnan másmilyen zene üvöltött. Kb. fél órát bírtuk, aztán egy boltban vettünk vizet és visszamenekültünk a szállodába, ahol legalább volt légkondi és az internet is működött.
Reggel elmentünk a Shkoder melletti Mes-be megnézni egy régi oszmán kőhidat. Sajnos folyó teljesen ki volt száradva, de híd nagyon szép volt. Utána Shkoderben találtunk egy fantasztikus cukrászdát, úgyhogy végre ehettem Trileche-t. Hiába volt fantasztikus a kínálat végül is rossz emlékként maradt meg, mert a barátnőm vagy itt vagy az utána lévő bolt előtt elvesztette a pénztárcáját. Bement a boltba vízért de kifizetni már nem tudta mert nem találta a pénztárcát. Visszamentünk cukrászdához is de nem lett meg, utána megint vissza a bolthoz. Én kint maradtam a kocsiban mert ott nem lehetett volna parkolni, jó sokáig nem jött, aztán látom, hogy jön a vizekkel. Kiderült, hogy a boltos visszanézte neki a biztonsági kamera felvételt, amin látszott, hogy nincs a kezében a pénztárca, pedig ő úgy emlékezett, hogy a kezében tartotta. Végül boltos odaadta ajándékba a hat üveg vizet. Ott ültünk megsemmisülve a kocsiban, mert az iratai is benne voltak. Aztán eszébe jutott, hogy ő hozott magával útlevelet is, tehát tovább tudunk menni. Ettől egy kicsit megnyugodtunk, mert az iratok és a bankkártyák pótolhatók, készpénz meg szerencsére nem volt sok benne, úgyhogy mindjárt át is mentünk Montenegróba. Elvileg én szerettem volna legalább egyszer fürödni a tengerben, de olyan komplikáltnak látszott lejutni a partra, hogy inkább feladtam a dolgot. Virpazar-nál megláttunk egy táblát, hogy ott van a Shkoder-tó Nemzeti park látogatócentrum, úgyhogy lementünk a tópartra, ahol a látogatócentrumot nem is láttuk viszont bekeveredtünk egy szűk parkolóba ahol egyáltalán nem volt hely és rögtön letámadott egy pasi, hogy akarunk-e csónakázni, mondtuk, hogy akarunk, erre rögtön csinált kocsinak helyet. Fél óra múlva indult a csónak, de szerintem közben nem találtak más palimadarat, úgyhogy végül ketten voltunk csak. Gyönyörű volt a tó és láttunk egy csomó vízimadarat is. Utána a tó melletti keskeny úton mentünk tovább Rijeka Crnojevica-ba a szállásunkra. Egyre jobbak lettek a fények, ahogy ment le a nap, gyönyörű helyeken jártunk. Mindketten voltunk már a környéken de több mint tíz éve és mindketten véletlenül. Most ez volt az egyik biztos pont ahová mindenképpen el akartunk jönni. Csináltunk egy csomó képet aztán megkerestük a szállást. Egy pici falu főtere mellett volt a bezárt szállás, úgyhogy elkezdtünk kérdezősködni. A téren lévő szuvenírárus nőt kérdeztük másodiknak és és pont ő volt az , aki intézi a szállást. Kiderült, hogy az alacsony vízállás miatt zuhanyozni nem lehet az emeleti fürdőszobánkban, de megmutatta, hogy a fölszinti teraszon van egy zuhany és ott folyik a víz, igaz ott az egész falu lát a terasz előtt lévő öreg kőhídról. Az is kiderült, hogy egyáltalán nincs wifi. A vízhiánytól még nem is nnyira, de ettől azért elég idegesek lettünk, mert egy csomó intézkednivaló volt az elveszett iratok, de főleg a bankkártyák miatt, meg eleve másnapra szállást is kellett volna foglalnunk. Végül úgy oldotta meg, hogy elárulta egy amúgy bezárt étteremnek a wifi jelszavát, ami ott volt amellett az étterem vagy inkább bár mellett, ahol a reggelit is adták. Végül ott is vacsoráztunk, mert csináltak nekünk helyi sajtokból meg sonkából egy hidegtálat, és a teraszon kiválóan lehetett lopni a szomszéd wifijét.
Végül is sikerült mindent elintézni, és a zuhanyozást is megoldottuk az alig folydogáló vízben.
Reggel is gyönyörű volt a környék, kis nézelődés után elindultunk északra a bosnyák határ felé. Hát elég érdekes helyeken jártunk. Elvileg a legrövidebb úton mentünk, ami nem feltétlen a főutat jelentette. Volt olyan szakasz is, ahol egy egysávos jobbra hegy, balra szakadék úton jött szembe egy teherautó és vissza kellett tolatnom, hogy elférjen. A montenegrói szakasz vége már főúton a Piva folyó völgyében vezetett, ami gyönyörűséges volt, viszont szinte sehol sem lehetett megállni nézelődni. A bosnyák határnál a Piva és a Tara folyó egyesül és Drina néven folyik tovább, és az út Szarajevó felé is a folyót követi. Hatalmas a forgalom, mert eleve európai főút, de nagyon sokan jönnek raftingolni a környékre. Ezzel szemben a határtól vagy 50km-es szakaszon gyakorlatilag földút minőségű volt az út, fél méter mély hatalmas kátyúkkal. Kora estére értünk csak Szarajevóba. Mindketten voltunk már ott többször is, úgyhogy vacsora után csak az óvárosban sétáltunk egy kicsit. Mindkettőnknek az volt az érzése, hogy sokkal több tradícionális muszlim viseletet hordó nőt láttunk mint régen, de persze ez nem biztos. Legtöbben csak a kendőt viselték, de láttunk olyanokat is akiknek csak a szeme látszott.
Szarajevóból utolsó nap már csak az autópályán egyenesen hazajöttünk.
